Hajsza a föld alatt - The Taking of Pelham 123

Egy újabb parádés szereposztású film érkezett a magyar mozikba, ami mostanában nem jelenti feltétlenül azt, hogy az adott alkotás nézhető is. Sokat nem tudtam a történetről (az abszolút alapsztorin kívül) így maximálisan csak a stáblistán szereplő nevek ültettek le minket a vászon elé. Szerencsére hamar kiderül, hogy az ismét sikeresen elbaxott címfordításon kívül (mikor belekezdtem a bejegyzés írásába, után is kellett néznem, hogy mit választottak a fordítók, annyira képtelen voltam megjegyezni ezt a jellegtelen valamit) semmi, de semmi, de semmi kivetnivaló nincs ebben a filmben. Végre azt kapjuk egy "A" kategóriás készítők kezei közül kikerülő mozitól, amit el is várhatunk. Miről is beszélek?

Az ugyebár evidens, hogy ha egy film stáblistáján Denzel Washington, vagy John Travolta neve feltűnik, akkor attól az ember sokat vár, ha mindkettő akkor még többet. Ha netalán a rendezőt Tony Scott-nak hívják, akkor tovább nőnek az elvárások, na de ha még mellékszerepekben is olyan kiváló karakterszínészek tűnnek fel, mint James Gandolfini vagy John Turturro, akkor az elvárásaink hajlamosak a teljesíthetetlen magasságokba nőni. Így volt ez a Taking of Pelham 123 (bocs, nem szennyezem a képernyőt a magyar címmel még egyszer) esetében is, egyetlen apró kiegészítéssel: ez a film képes volt felnőni a feladathoz.

A sztori egyébként röviden annyi, hogy Négy rabló (a bandavezér Travolta) elrabol egy metrószerelvénnyi utast és tízmillió Dollárt követelnek értük cserébe egy órán belül. A követeléseiket a metró diszpécserének (Washington) adják elő a rádióban, akinek amúgy is elég szar napjai vannak mostanában, mert igen zsíros állásából fokozták vissza a mikrofon mögé. Amint a követeléseket továbbítják, megérkezik az FBI is, egy profi túsztárgyalóval a csoport élén (Turturro) majd befut a polgármester (Gandolfini) is és nekilátnak megoldani az egyre elmérgesedő helyzetet. Spoilerek nélkül ennyi a sztori. Ami igazán tetszett a filmben, hogy bár megannyi klisét felhasználtak, azért igyekeztek kerülni a nagyon sablon dolgokat. Elsősorban itt a karakterekre gondolok. Travolta első látásra egy surmó paraszt, de aztán... Washington eleinte gáncsnélküli lovagnak tűnik, aztán kiderül, hogy mégsem az, vagy mégis?... Turturro úgy vonul be, mint egy átlag arrogáns FBI-os seggfej, aztán közben hamar kiderül róla, hogy erről szó sincs; és akkor ott van még Gandolfini, aki se nem a millió filmben látott populista polgármester, se nem az a gyenge kezű aki kettőt nem bír lépni az asszisztense nélkül, de nem is az a fajta bevállalós hős figura, mint Palmer elnök volt a 24-ben. Ami igazán viszi a hátán a filmet, az a karakterek valódisága-összetettsége, és a helyzethez való életszerű viszonyulása. Itt nincsenek felhőkarcolók felett repülő szuperhősök, de még csak késsel egész terroristaszervezeteket izzadtság nélkül kicsináló Jack Bauer-ek sem. A karakterek kidolgozottsága mellett azért a sztori sem sikerült rosszul, ott is egész szépen kikerülték a klisék alkalmazását, még ha nem is sikerült minden téren. Meglepő húzás persze kevés van, de az a jó, hogy nem is érezzük különösebb szükségét, annyira leköt az egész film hangulata.

Előrevetíteném, hogy ez NEM egy klasszikus értelembe vett akciófilm. Az első tíz, és az utolsó húsz percet leszámítva lényegi akció nem történik és mikor akció van, az sem az a mostanában divatos, kilassított-gyorsított, yamakasi módra falon futós, harminc embert egyedül legyakós csimbumm, hanem a régi jól bevált autósüldözés-lövöldözés kombináció, abból viszont a jól megkomponált fajta. Ebben a filmben nem is ez a fontos. Ha ez embert elkapja, akkor magával rántja a teljes közel két órára, ha viszont valaki egy olyan mozira vágyik ami zéró gondolkodás mellett kínál szűnni nem akaró adrenalinlöketet, akkor jobb, ha másik filmre ül be. Én a Taking of Pelham 123-at leginkább a Nincs alkuhoz tudnám hasonlítani. Nincs annyira szenzációs, mint az, de közel van hozzá, a stílusuk pedig száz-százalékig ugyanaz.

Általában szoktam írni a filmben szereplő színészekről is pár sort, de aki a két főszereplőt nem ismeri, az most rögtön keverjen le magának egy hatalmas nagy pofont és kezét a szívére téve ígérje meg, hogy soha többé nem mondja magáról, hogy filmrajongó. A többiekről azért szólok pár szót. James Gandolfini mindenkinek elsősorban Tony Soprano és punk-tum, de ha valaki nem tudja mi az a Maffiózók, lehet, hogy meg sem ismeri, hisz azon kívül nem sok jelentős szerepe volt, inkább csak epizódistaként domborított. Mindamellett egy nagyszerű színész, aki itt is nagyot alakít. John Turturro nagyjából hasonló kategória, bár talán egy fokkal kevésbé ismert. Olasz származása miatt megannyi maffiafilmnek volt a szereplője, de vígjátéki alakításai miatt is ismert lehet. Ha valakinek esetleg névről nem rémlene, a film közben tuti a homlokára csap majd.

A rendező Tony Scott igazán kitett magáért, de ha valakinek olyan alkotások díszítik a filmográfiáját, mint a Top Gun, Beverly Hills-i zsaru 2, Mint a villám, Az utolsó cserkész, Tiszta románc, Az utolsó esély (ha valakinek nem rémlene a semmitmondó cím alapján: Denzel Washington és Gene Hackman harcol egy atomtengeralattjáró irányításáért, abban a hitben, hogy a másik kirobbantja, illetve elveszíti az atomháborút) , Közellenség, Tűzben edzett férfi, Déja vu, akkor igazán elvárható tőle, hogy egy ilyen filmet tegyen le az asztalra.

A Taking of Pelham 123 egy nagyszerű mozi, amit szerintem minden filmkedvelőnek meg kell néznie, a stáblistán feltűnők rajongóinak pedig kifejezetten kötelező. Ha valaki nem egy 120 percen keresztül tartó akcióorgiát vár tőle, akkor szinte kizártnak tartom, hogy csalódna benne.